A Bibliát megnyitó történet a világ keletkezéséről nem egy tudományos értekezés, nem egy dokumentarista leírás. Mert nem is akar az lenni. Arról akar beszélni, hogy honnan ered a világ, amiben élünk. És miért olyan, amilyen.
"Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet."
(1 Móz 1,1)
Az első mondat rögtön sokat elárul nekünk. A világunk úgy jött létre, hogy valaki elkészítette. Ez a valaki Isten. Erről az Istenről első ránézésre nem sokat tudunk meg, de jobban átgondolva a leírtakat, fontos információhoz jutunk: Ha Isten csinálta a világot, akkor ő nem a világ része.
A macska nem Isten. A nap sem Isten. Ezt mi modern emberek persze tudjuk. De nézzük meg, hogy az elkészített világot két részre osztja ez a leírás: a mennyre és a földre. A föld a látható, fizikai világ, minden, amit látunk, megfogunk vagy műszereinkkel érzékelünk. A menny viszont a láthatatlan világ. A fizikailag érzékelhetőn túli világ. Ha angyalokról, szellemekről, természetfeletti erőkről beszélünk, a láthatatlan világról beszélünk. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ami ebből a láthatatlan, "természetfeletti" világból van, az "isteni".
De a Biblia első mondata tisztázza: Isten nem a láthatatlan világ része! Azt is ő csinálta, tehát felette és kívüle van. Attól, hogy valami természetfeletti, láthatatlan, megmagyarázhatatlan, még nem jelenti azt, hogy "isteni". A világunk tehát két részből áll a Biblia szerint, a láthatóból és a láthatatlanból. De a láthatatlan rész léte nem Isten létének feltétele! Ha csak a földet, a láthatót alkotta volna, ő akkor is létezne. Mert ő nem a "természetfeletti", hanem a természetes és a természetfeletti alkotója, felette van mindkettőnek.
"A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött."
(1 Móz 1,2)
Úgy néz ki, kezdetben a fizikai világ elég kaotikus, rendezetlen állapotban volt. A következő versekből kiderül majd, hogy Isten a teremtés során rendezi ezt a kaotikus anyagot.
Ha a mai világban körbenézünk, azt látjuk, hogy nagy rend vesz minket körül. Szép rendben keringünk a Nap körül, a Hold körülöttünk, és a fizikusok kedvükre kereshetnek összefüggéseket, hogy képletekkel írják le a világunk működését. Ha az alma mindig más gyorsulással pottyanna a földre, reménytelen lenne felírni a gyorsulás képleteit. De egy rendezett világban élünk, ahol kiszámítható a gravitáció, vagy éppen logikus rendszerbe foglalhatóak az anyagokat alkotó elemek (periódusos rendszer).
A tudomány fejlődésével egyre jobban belelátunk ebbe a rendbe, legyen szó akár kvantumfizikáról vagy molekuláris genetikáról. Erre sokan azt mondják: "Megismertünk sok összefüggést, értjük a világ működését, tehát nincs Isten." De ez nem túl logikus. A Biblia azt írja, hogy Isten nemcsak létrehozta a világot, hanem rendet is rakott benne. A tudomány által leírt rend csak alátámasztja azt, amit itt a Biblia ír. Ahogy már az első vers kapcsán leírtam: nem a "természetfeletti" léte, a megmagyarázhatatlan dolgok bizonyítják Isten létezését. Az itt leírtak szerint sokkal inkább a világban felfedezhető rend.
Jézus egyik apostola, Pál is így gondolkodott. Ezért írta:
"Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható."
(Róm 1,19-20)
"Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság."
(1 Móz 1,3)
Itt beleláthatunk a teremtés mikéntjébe. Isten azt mondta: Legyen világosság! És lett világosság. Ez nagyon sokat elárul Istenről. A teremtés során nem izzadt, nem erőlködött, hanem egyszerűen parancsolt. Ez mutatja, milyen pozícióban van Isten a teremtett világhoz képest: abszolút hatalmi pozícióban. Parancsol valamit, és az úgy történik. A világunkat Isten teremtette, és ezért teljesen alá van rendelve neki. Isten hatalma korlátlan, ezért semmi sem lehetetlen számára.
Mivel Isten hatalmi pozícióban van, ő irányít. Teljesen kifacsarodott elképzelés az, amikor mi akarjuk Istent irányítani, és megpróbáljuk a saját céljainkra felhasználni az erejét. Vagy mi akarjuk őt számonkérni amiatt, mit hogyan csinál... Sokszor vagyunk szerepzavarban. Azt hisszük, Istennek kell magyarázkodnia előttünk: Miért hagyja a sok szenvedést a világon? Miért a sok betegség? Ha van Isten, akkor miért...? Volt egy zsidó próféta, Ézsaiás, akinek elég karcos véleménye volt az ilyen hozzáállasról:
"Jaj annak, aki perbe száll alkotójával, bár csak egy a földből készült cserépedények között! Mondhatja-e formálójának az agyag: Mit csinálsz? És a készítmény ezt: Nem ügyes a kezed?"
(Ézs 45,9)
Egy teremtett világban akár tetszik, akár nem, a teremtő a főnök.
"Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől."
(1 Móz 1,4)
Van itt egy szó, ami nagyon fontos: jó! Isten azt mondta, hogy a világosság jó. Akkor mondjuk jónak azt, amit készítünk, ha van egy eredeti célunk, elképzelésünk, és ami elkészül, egybevág vele. Istennek ebből a mondatából kiderül, hogy a világot határozott elképzeléssel teremtette. Istennek van egy célja, egy terve, és ezért alkotta meg a világot.
Ez megdöbbentően jó hír! Sokan felteszik ugyanis a kérdést: "Mi az élet értelme?" Csakhogy ez egy nagyon optimista kérdés, mert eleve azt feltételezi, hogy az életnek van valami értelme. De a reális kérdés így szól: "Van az életnek valami értelme?" Ha a világ csak úgy lett, és az élet csak úgy kialakult, akkor az életünknek csak oka van (ez és ez vezetett az élet kialakulásához, ez és ez a születésemhez), de célja nincs semmi. Úgy jártunk, hogy hogy öntudatra ébredt anyaghalmazok vagyunk, próbálunk értelmet, célt találni az életünkben, de ez totál értelmetlen és önbecsapás. Ha a világ csak úgy kialakult, nincs az életünknek valódi értelme, célja. Honnan lenne?
De ha Isten céllal alkotta a világot, és benne az embert, akkor az életünknek van egy valódi célja, értelme. Amit nem mi találunk ki magunknak, hanem ami Isten szeme előtt lebegett, mikor a világot teremtette, és ami alapján az elkészült munkára nézve azt mondta: jó. A célnak pont megfelel.
Fussunk végig villámgyorsan a teremtés leírásán, ahol minden nap ugyanaz ismétlődik: Isten parancsol, úgy lesz, és végül a megállapítás: "És látta Isten, hogy ez jó."
1. nap - nappal és éjszaka
2. nap - az ég
3. nap - szárazföld, tenger, növények
4. nap - Nap, Hold, csillagok
5. nap - vízi állatok, madarak
6. nap - szárazföldi állatok, ember
Az utolsó nap végén jelenik meg a színen az ember, miután Isten lakhatóvá tette a Földet és benépesítette azt élőlényekkel. De hogy jön a képbe az ember?
"Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, az egész földön és mindenen, ami a földön csúszik-mászik."
(1 Móz 1,26)
Eszerint az ember különleges céllal készült: a föld feletti uralkodásra. Az uralkodás vezetést, kormányzást, gondoskodást jelent. Miért volt erre szükség? Kiderül a mondat első feléből: az ember Isten képmására készült, vagyis Isten képviseletére. Ha képviselünk valakit, akkor a nevében cselekszünk, az ő érdekében. Isten minket arra alkotott, hogy az ő nevében vezessünk, kormányozzunk és gondoskodjunk. Különleges intelligenciát kaptunk, különleges képességeket, azért, hogy Isten elképzeléseit valósítsuk meg a Földön.
Vagyis Isten nagyon különös pozíció betöltésére készített minket: a teremtett föld fölé, de önmaga alá helyezett minket. Vannak, akik úgy gondolják, hogy az ember csak egy beszélő, gondolkozó állat. A Biblia leírása szerint ennél sokkal többek vagyunk. Legalábbis sokkal többre vagyunk hivatottak. Mások szerint az ember maga isten. Vagy ott van benne az isteni. A Biblia szerint azért ez nem egészen így van.
"Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket."
(1 Móz 1,27)
"Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket."
(1 Móz 1,27)
Eddig 2 fontos dolgot tudtunk meg arról, miért és milyenre alkotta Isten az embert az eredeti terve szerint:
1. A saját képmására és képviseletére készített minket.
2. Uralkodásra, kormányzásra teremtett minket.
Ebből a versből azonban még egy fontos dolog kiderül: Isten férfinak és nőnek teremtette az embert. Nem a férfi Isten képmása, a nők meg a férfiak árnyékai. A férfiak és nők együtt képviselik Istent. Ennél világosabb alapja nem lehet az egyenjogúságnak.
De az is kiderül, hogy Isten férfiakat és nőket akart látni a Földön. Nem akart semleges nemű embereket. Ha ilyeneket akart volna, akkor ilyeneket csinált volna. Ő azonban férfit és nőt készített, és a nap végén szokatlanul lelkes is lett. Míg 5 napon át azt látta, hogy jó, amit alkotott, az ember teremtése után azt olvassuk, hogy igen jónak látta a művét.
Férfinak lenni jó. Nőnek lenni jó. Ezek nem ránk erőszakolt, kultúrális szerepek, hanem az olvasottak szerint emberi mivoltunk alapvető vonásai.
"Isten megáldotta őket és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet."
(1 Móz 1,28)
Vajon milyen programot tűzött ki Isten a frissen teremtett emberek elé? Szaporodjatok! A szaporodás mikéntje nem kérdéses az előző versben olvasottak alapján: "férfivá és nővé teremtette őket". Vagyis Isten elképzelése a szaporodásra vonatkozóan egyértelmű: a szex. Tehát akár azt is mondhatjuk, hogy a leírás szerint az első programpont, amit Isten az ember elé tárt, ez volt: szexeljetek!
Istenre igazán nem lehet azt mondani, hogy prűd vagy szex-ellenes lenne! Eleve az ő ötlete volt az egész, férfi és nő érzéki együttléte és gyerekek életre hívása. Isten találta ki a szexet, és elég határozottan buzdítja is az embert a gyakorlására. Szaporodjatok!
Sokan gondolják, hogy a Biblia tanítása szerint a szex szükséges rossz, amit Isten maximum eltűr, de jobban örül, ha elfelejtjük az egészet. Az itt leírtakat látva egészen más kép rajzolódik ki előttünk...
"Isten megáldotta őket és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, és a földön mozgó minden élőlényen!"
(1 Móz 1,28)
Ezt a verset újra elolvasva láthatjuk, hogy nem csak a szexről szól. Más is nyilvánvalóvá válik: Isten sok embert akart látni. Az embernek szánt feladat, az uralkodás, a kormányzás nem egyszemélyes küldetés volt. Isten emberek sokaságában gondolkodott. Az ő elképzelése szerint az emberek közössége képes ellátni a nekik szánt feladatot.
Modern emberekként hajlamosak vagyunk az egyénieskedésre, az individualizmusra. Mi az ÉN életem értelme? Hogyan teljesíthetem ki az ÉN életemet? Hogyan lehetek ÉN boldog, ÉN hasznos, ÉN sikeres?
De ha a Bibliát olvassuk, azt látjuk, hogy Isten mindig emberek közösségében gondolkodik. Rögtön az elején: sokasodjatok, töltsétek be, hódítsátok meg, uralkodjatok! Spoiler, de Isten a Biblia későbbi részeiben is közösségekben, népekben, gyülekezetekben gondolkozik. Emberek közösségének van célja, feladata. Közösségek lehetnek hasznosak, sikeresek. És mi, egyes emberek, egy közösség részeként lehetünk csak sikeresek, hatékonyak, hasznosak.
"Azután ezt mondta Isten: Nektek adok az egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: mindez legyen a ti eledeletek."
(1 Móz 1,29)
Isten gondoskodik az emberek táplálkozásáról is, de ezt olvasva hiányérzete támad az embernek. Hol van a rántott szelet, a húsleves vagy a csirkepörkölt? Csak zöldség, gyümölcs, gabona? Ezek szerint ma is vegetáriánusnak kellene lenni? Olvassuk csak tovább:
"Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy történt."
(1 Móz 1,30)
Itt valami nagyon nem stimmel. Hiszen az összes állat vegetáriánus. Nem esznek planktonokat, rovarokat, egymást. Ez nem az az ökoszisztéma, amit ma látunk. Gondoljunk a természetfilmekre, mit látunk benne. Melyik állat hogyan kapja el a másikat, illetve melyik hogyan próbálja megúszni ezt. Vagy gondoljunk arra, hogy ártatlanul doromboló macskánk milyen hidegvérrel intézi el a kertbe tévedő madarakat, egereket.
Csakhogy az itt olvasott leírás szerint az eredetileg teremtett világban nem volt erőszak, gyilkosság, vágóhíd. Ezért is tudta Isten a világot látva ezt mondani: igen jó. Akkor azonban valami nagyon fontos történt azóta, ha így megváltozott minden. Hogy micsoda, erről szól a következő pár fejezet.
"A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után."
(1 Móz 2,2)
A teremtés itteni leírása azzal végződik, hogy Isten megpihen. Talán kecsegtető számunkra az az elképzelés, hogy Isten a teremtéssel letudta a maga részét, és most békésen pihenve a távolból nézi, mi történik az általa alkotott világban. "A gép forog, az alkotó pihen."
Csakhogy akkor itt vége is lenne a Bibliának. Merthogy az arról szól, mit csinál Isten ebben a világban. És ezzel még elég sok lapot teleírtak... Inkább azt mondhatjuk, hogy elkészült a színpad, ahol a dráma lejátszódik.
"Azután megáldotta és megszentelte Isten a hetedik napot, mivel azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után."
(1 Móz 2,3)
Ugyanakkor Isten büszke volt a teremtésre. A hét utolsó napját ünnepnapnak nyilvánította, mintegy megemlékezésnek a teremtésről. A 7 napos hét azóta is megvan. De becsapós, hogy a hét utolsó napja a szombat. Viszont keresztény hatásra ma már a hét első napját, a vasárnapot tekintjük "ünnepnapnak".
"Ez a menny és föld teremtésének története. Amikor az Úristen a földet és a mennyet megalkotta"
(1 Móz 2,4)
Új történet kezdődik. Itt is a teremtésről olvasunk, de teljesen más szemszögből nézve, más jelképeket felhasználva. Itt ugyanis arra a kérdésre kapjuk meg a választ, hogy miért is változott meg annyira a világ, és mi is az igazi baj az életünkkel.
"még semmiféle mezei fű nem volt a földön, és semmiféle mezei növény nem hajtott ki, mert az Úristen még nem bocsátott esőt a földre. Ember sem volt, aki a termőföldet megművelje."
(1 Móz 2,5)
Itt két képet láthatunk. Egyrészt egy sivatagos tájat, egy kopár vidéket, ahol nincs növény. És miért kopár ez a vidék? Mert nincs víz. Ismerős kép a közel-keleti ókori emberek számára, akik először olvasták ezt a történetet. Ahol nem volt folyó, öntözés, forrás, ott sivatagos, kopár volt a táj. De a leírás szerint nem csak a növények hiányoztak, hanem az emberek is.
"Akkor pára szállt fel a földről, és mindenütt átitatta a termőföld felszínét. Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé."
(1 Móz 2,6-7)
Két drámai eseményről olvasunk. Először is víz járja át a földet. És ezt olvasva megjelent az ókori ember előtt a kép, ahogy a kopár vidékből buja oázis lesz, bőven termő kert. Hiszen pontosan tudták, mi történik, ha a sivár talajt átjárja a víz. És erre a tudásra építve beszél itt a Biblia az ember teremtéséről. A földből formált ember úgy válik élővé, hogy Isten lehelete, szelleme járja át, mint a földet a víz.
Az embert nem a biológiai anyagcseréje teszi igazán élővé. Hanem Isten szelleme tette őt különleges élőlénnyé, aki képes kormányozni a Földet. Az ember azért élt, mert Isten szelleme volt benne. Ahogyan a víz termővé teszi a földet, úgy teszi Isten szelleme élővé az embert.
"Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált. Sarjasztott az Úristen a termőföldből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját. Édenből pedig folyó jött ki a kert megöntözésére, amely onnan szétágazott, és négy ágra szakadt."
(1 Móz 2,8-10)
A történet helyszíne az Éden kertje. A 10. versből látjuk, hogy a termővé vált terület folyók által kap folyamatos öntözést. A tegnap említett pára, víz tette termővé, zöldellővé, de folyamatos víz-utánpótlást is kapott a folyóktól.
Az ember is kap biológiai élete fenntartásához fákat gyümölcsökkel, de megjelenik itt két különleges fa is: az élet fája és a jó és rossz tudásának fája. Ezek nem a biológiai élethez adtak utánpótlást, hanem az ember szellemi életével voltak kapcsolatban. Az élet fája hasonlított a kertet öntöző folyókhoz: az Istennel való szellemi kapcsolatot jelenítette meg, amely életben tartja az embert.
A másik fa híresebb, és hol almafaként, hol a tudás fájaként emlegetik. Sokan úgy gondolják, hogy a "tudás fájáról" való evés előtt az ember együgyű, butácska lény volt. De ha az eddig olvasottakat végiggondoljuk, akkor megáll az a feltételezés, hogy a világot teremtő Isten egy ostoba, butácska lényt alkotott (a saját képmására?!), és rábízta a Föld feletti uralmat, hogy az Ő nevében kormányozza azt? Egy idiótának adott ekkora hatalmat és felelősséget?
Itt nem a "tudás fájáról" olvasunk, hanem a jó és rossz tudásának fájáról. De mit jelent ez? A későbbiekben kiderül, hogy ez az élet fájának egyfajta ellentéte. Míg az élet fája az Istennel való szellemi kapcsolatra utal, a másik fa az Istentől való függetlenséget jeleníti meg. A független ember maga dönti el, mi a jó és mi a rossz, nem hallgat Istenre. Inkább ráillik a "függetlenség fája" név.
"Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt."
(1 Móz 2,15)
Ebben a versben ismét azzal találkozunk, hogy Isten céllal teremtette meg az embert, feladatot bízott rá. Ez a történet más szemszögből világítja meg ezt a célt, mint az előző, ahol uralkodásról, kormányzásról olvastunk.
Itt először a kert műveléséről olvasunk. Isten hozta létre a kertet, de annak működtetése már az emberre hárult. Ezzel Isten bevonta az embert a saját munkájába. Ez a feladat nem kiszúrás volt az emberrel, hanem megtiszteltetés a számára. Isten nem láblógatásra, hanem alkotó munkára készítette az embert.
Másik feladata a kert őrzése volt. Ez érdekes kérdéseket vet fel. Például hogy kitől kellett őrizni a kertet. Hamarosan választ kapunk erre a kérdésre, de mindenképpen érdemes végiggondolni az őrzés feladatát. Ha őrizünk valamit, akkor felelősséget kapunk. Hiszen rajtunk áll vagy bukik, hogy az őrzött dolog illetéktelen kezekbe kerül vagy sem. Ha például ránk bíznak egy ékszert, akkor nekünk kell gondoskodni arról, nehogy tolvajok nyúlják le.
Isten tehát megbízott az emberben, és felelős beosztásba helyezte: művelnie és őriznie kellett a kertet.
"Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz."
(1 Móz 2,16-17)
Az ember rengeteg lehetőséget kapott Istentől: egyél bátran az összes fáról! Egyetlen fa volt kivétel: a jó és a rossz tudásának a fája. Isten ettől az egyetlen fától óvta az embert, és azt is elmondta, miért: ha eszel róla, meg fogsz halni. Tekintve, hogy a halálról eddig szó sem volt, elég baljósan hangzott ez az intelem.
Felmerül a kérdés, hogy ha ilyen veszélyes volt ez a fa, akkor miért nem zárta el Isten teljesen az ember elől? Minek elöl hagyni a kést, ha gyerek van a lakásban?
Az, hogy Isten "elöl hagyta a kést", lebuktatja őt. Kiderül az, amiről eddig nem olvastunk. Isten megadta az embernek a tőle való függetlenedés lehetőségét. Az ember járhatott a maga útján, ha akart, és szembefordulhatott Istennel. Persze nem következmények nélkül, hiszen az Istentől független élet halált eredményez.
Tehát miben bukott le Isten? Milyen titok derül itt ki róla? Az, hogy Isten nem egy robotot, nem egy gépet készített, amikor az embert alkotta. Hiszen ki akar egy olyan autót, amelyik a fékpedál lenyomásakor vagy fékez, vagy nem? Olyan porszívót, amelyik választhat, hogy szív vagy fúj? Isten nem gépet alkotott, hanem sokkal inkább társat, akit szerethet, és aki szereti őt. Ugyanis szeretetről csak akkor beszélhetünk, ha az szabad választáson alapul. A szeretetet, a bizalmat nem lehet kikényszeríteni. Ezért egy beprogramozott robotnál nem beszélhetünk szeretetről, bizalomról. És semmi értelme egy robot előtt nyitva hagyni a függetlenedés lehetőségét.
Az embernek azonban volt választási lehetősége. Bizalmat szavazhatott Istennek, szerethette őt, és hátat is fordíthatott neki. Ezt szokták szabad akaratnak nevezni, és enélkül nincsen szeretet. A "függetlenség fájának" léte az Éden kertjében elárulja azt, hogy Isten az embert egy szeretetre és bizalomra épülő kapcsolatra alkotta, nem pedig egy gépies engedelmességre.
"Mély álmot bocsátott azért az Úristen az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére. Az emberből kivett oldalbordát asszonnyá formálta az Úristen, és odavitte az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett. Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté."
(1 Móz 2,21-24)
Ez a történet rávilágít arra, hogy milyen mély kapcsolat van férfi és nő között. Mint egy kétdarabos puzzle, együtt alkotnak egy egészet. De éppen ez a szoros kapcsolódás az oka annak, hogy a szétválásuk komoly sérülést okoz mindkettőjüknek.
Ezért már itt megjelenik a házasság leírása. A férfi elhagyja a szüleit egy nő kedvéért, akivel egy testet alkot. Ez nem csupán szexuális kapcsolatot, hanem teljes elköteleződést jelent. Egy test, vagyis közös ház, közös kassza, közös problémák, közös örömök - közös élet. Új, közös család.
A házasság nem "egy papír", hanem egy férfi és egy nő eggyé válása. És az egy testből csak nagyon komoly sérülések árán lehet újra kettő.
Amikor Jézust arról kérdezték, hogy szabad-e elválni, így válaszolt: "Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket? Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza." És ezzel nem arra gondolt, hogy az egyházi esküvő felbonthatatlan. Hanem arra, hogy Isten olyan erős kötődésre alkotta a férfit és a nőt, amit a saját érdekükben nem szabad szétszakítani.
A fejezet utolsó verse ismét azt jelzi, hogy még nagyon más volt a világ:
"Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége; de nem szégyellték magukat."
(1 Móz 2,25)
"A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az Úristen alkotott."
(1 Móz 3,1a)
Ebben a fejezetben választ kapunk arra a kérdésre, hogy hogyan változott meg minden a Földön, hogyan vett az emberiség története teljesen új irányt.
Először is megjelent a színen a kígyó. A kígyó olyan valakit ír itt le, akit Isten alkotott, rendkívül intelligens, ugyanakkor rosszban sántikál. Ezt a lényt a Biblia később a Sátán néven is emlegeti. Isten ellen lázadó lény, aki igyekezett kibillenteni az embert az Istennel ápolt bizalmi kapcsolatból.
"Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?"
(1 Móz 3,1b)
A kígyó rögtön egy cseles kérdéssel indít. Ebben benne van: jaj, ti szegények! De rossz nektek! Vagyis a kígyó az ember pártját fogja. Ráadásul adja a butát, úgyhogy az asszony okosíthatja őt. És úgy tereli a szót a jó és rossz tudásának fájára, hogy tulajdonképpen az asszony hozza azt szóba:
"Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok."
(1 Móz 3,2-3)
Az asszony pontosan tudja, hogy mit mondott Isten, és el is magyarázza a jószándékú kígyónak. Viszont a kígyó, ha már így összebarátkoztak, megoszt egy titkot az asszonnyal:
"De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg!"
(1 Móz 3,4)
Isten becsapott titeket. Isten hazudott nektek. Isten átvert titeket. És rögtön le is leplezi Isten álnokságát:
"Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz."
(1 Móz 3,5)
Isten nem akarja, hogy olyan önállóak legyetek, mint ő. Pedig ti is olyan hatalmasok és függetlenek lehetnétek, mint Isten. Csakhogy ő sajnálja ezt tőletek. Isten rosszat akar nektek. Tőle függetlenedve sokkal jobb életetek lehetne.
Nem ismerősek ezek a gondolatok? A Biblia hazudik. Nem igaz, ami abban van leírva. Az Istenbe vetett hit rabszolgát csinál belőled. Légy szabad, felejtsd el Istent, hogy boldog lehess. Isten alig várja, hogy leuralja és megnyomorítsa az életedet. Holott isten lehetsz magad is. Sőt, isten is vagy! Csak meg kell világosodnod.
Vajon honnan jönnek manapság ezek a gondolatok?
"Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz:"
(1 Móz 3,6a)
A kígyó beültette a hintába az asszonyt, aki elbizonytalanodott: Kinek higgyen? Istennek vagy a kígyónak? Nem lenne jobb tényleg függetlennek, önállónak lenni? Tényleg hazudott Isten? Becsapta őket? Hiszen a kígyó olyan jóindulatúnak látszik. És olyan logikus, amit mond...
Végül döntött:
"szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett."
(1 Móz 3,6b)
Az asszony és a férfi döntött: biztos a kígyó akarja a javukat. Isten át akarta verni őket, de új barátjuk segített rajtuk. És lám, meg is lett az eredménye a döntésüknek:
"Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak."
(1 Móz 3,7)
Szégyellni kezdték magukat. Elégedetlenek lettel magukkal. Takargatni kezdték magukat. Valahogy másra számítottak...
"Amikor azonban meghallották az Úristen hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az Úristen elől a kert fái között."
(1 Móz 3,8)
Újabb változás: Szégyellték magukat Isten előtt is. Félni kezdtek tőle. Oda a bizalom, oda a szeretet. Oda a jó viszony. Jobb Istennel nem találkozni, jobb eltűnni a szeme elől.
Megjelent a kígyó, átverte az embert, és máris ismerős a világ, amit látunk...
"De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el. Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy mezítelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél?"
(1 Móz 3,9-11)
Isten keresi az embert. Istennek fontos az ember. És számonkéri az embert: Megszegted a parancsomat?
A férfi részéről jön is az egyenes, tiszta, „megvilágosodott” válasz:
"Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem."
(1 Móz 3,12)
Világos beszéd. Ettem a tiltott fáról, de csak mert az asszony rávett engem. Ő a hibás. Illetve jobban belegondolva te vagy a hibás, Isten, hiszen a te ötleted volt ez az asszony, te adtad őt mellém. Ha nem adod az asszonyt, nem vesz rá a parancsod megszegésére. Tehát alapvetően te vagy a hibás azért, hogy hátat fordítottam neked.
Ilyen lett a „megvilágosodott” férfi. Bátran vállalja a felelősséget a tetteiért...
"Akkor az Úristen ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, azért ettem."
(1 Móz 3,13)
Az asszony sem hiába evett a tiltott fáról, nagyszerűen tolja tovább ő is a felelősséget: a kígyó a hibás, nem én. Ő beszélt rá, ő csapott be. Merthogy azért nem egészen erre számítottam...
Ha vállalni kell a felelősséget a tetteinkért, ma is hasonlóan találékonyak vagyunk. Ilyennek születtem. Így neveltek. Ilyenek a körülmények. A férjem miatt, a feleségem miatt, a főnököm miatt, az anyám miatt, az apám miatt, az egyház miatt, a kormány miatt.
Tényleg mindig más a hibás?
"Akkor ezt mondta az Úristen a kígyónak: Mivel ezt tetted, átkozott légy minden állat és minden mezei vad közt: hasadon járj, és port egyél egész életedben! Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod."
(1 Móz 3,14-15)
Milyen következményei lettek az ember árulásának? Először a kígyó kapja meg a magáét. Isten átkozottnak mondja, harcról beszél, és egy végső eltaposóról, aki az asszony leszármazottja. Ez egy olyan prófécia (a jövőben bekövetkező esemény bejelentése), amely csak Jézus megismerésével lesz érthető.
"Az asszonynak ezt mondta: Igen megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd gyermeked, mégis vágyakozol férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad."
(1 Móz 3,16)
Az asszonyt a szüléskor átélt fájdalmak és a házasságban elszenvedett megaláztatások fogják emlékeztetni arra, hogy nem volt jó döntés hátat fordítani Istennek.
"Az embernek pedig ezt mondta: Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed. Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!"
(1 Móz 3,17-19)
A férfinak azzal kellett számolnia, hogy ezentúl fárasztó és keserves lesz a munka, ami a megélhetéshez szükséges. Maga a természet is megváltozott, átkozott lett a föld, tövist és bogáncsot hajtott.
És mindezek megkoronázásaként ott visszhangzott Isten vészjósló szava: „Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” Az ember új perspektívát kapott az életére vonatkozóan: vár rá az elkerülhetetlen halál. Az eredeti terv szerint az Istennel való jó kapcsolatban (az élet fájának gyümölcsét fogyasztva) örökké élt volna. De elszakadva Istentől már a halál várja.
A halál tehát nem része az eredeti tervnek, és ezt nagyon is érezzük mindnyájan. Az élet 70-80 esztendeje elrepül, és úgy érezzük, sokkal-sokkal tovább kellene tartania. A halál nem normális része az életnek, és ezért nehezen is fogadjuk el.
"Az ember Évának nevezte el a feleségét, mert ő lett az anyja minden élőnek."
(1 Móz 3,20)
Ez a kijelentés nagyon fontos ránk nézve is. Eszerint az Istentől elpártoló emberpártól származik az összes ma élő ember. Miért fontos ez? Mert az ő életükben, sorsukban bekövetkezett változás minden utódukra is kihat. Az asszony attól kezdve fájdalommal szült, és ma is fájdalommal szül minden nő. A férfi attól kezdve fáradsággal dolgozott, és fárasztó munka jut ma is minden férfinak (a kivétel erősíti a szabályt...). Meg kellett halniuk, és ma is mindnyájunkra halál vár.
És ami még fontos: fellázadtak Isten ellen, és ma is lázadók vagyunk mindnyájan. Mondhatni a lázadás a génjeinkben van. Miben nyilvánul meg? Magunk akarjuk irányítani az életünket, a magunk urai akarunk lenni, a saját magunk által kitűzött célokat akarjuk elérni, magunk hozzuk a szabályokat (mi helyes és mi nem), az élő Istent kihagyva az egészből.
Ha lett volna legalább egyetlen másik, rendes emberpár, akkor mondhatnánk: én nem a lázadó fajtából való vagyok. Én a jó fejektől származom. De nincs ilyen alternatíva, hiszen Éva lett az anyja minden élőnek.
Különbözhet a bőrszínünk, az intelligenciánk, a termetünk, a neveltetésünk – de a lázadás, az Istentől való elszakadás közös mindnyájunkban.
"Az Úristen pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket."
(1 Móz 3,21)
Miről beszél ez a kép, ahogy Isten felöltözteti az emberpárt? Szent a béke?
Mert egyértelmű, hogy Isten nagyon kiakadt Éváékra. Óriási volt a csalódás és a harag. De túl is vagyunk ezen?
Tovább olvasva a Bibliát látjuk majd, hogy Isten haragja nem párolog csak úgy el. De ez nem jelenti azt, hogy Isten sorsára hagyta az emberiséget, azzal a felkiáltással, hogy „Edd meg, amit főztél magadnak!”.
Isten továbbra is törődik az emberiséggel. Sőt, tervet is kovácsolt arra, hogy hogyan hozza helyre azt, amit az ember elrontott. Ehhez kapcsolódik a következő intézkedése is:
"Azután ezt mondta az Úristen: Íme, az ember olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz. Most azért, hogy ne nyújthassa ki kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyék, és örökké éljen, kiűzte az Úristen az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. És miután kiűzte az embert, odaállította az Éden kertje elé a kerúbokat és a villogó lángpallost, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat."
(1 Móz 3,22-24)
Elsőre úgy néz ki, hogy a harag mozgatta Istent, mikor elzárta az embert az élet fájától. Azonban valójában ez egy mentőakció része volt. Az ember függetlenedett Istentől, és így Isten haragját vonta magára. Ez nagyon veszélyes és kellemetlen állapot. Ebben a helyzetben az élet fájáról való evés ennek a helyzetnek a konzerválását jelentette volna. Az ember lázadó, és lázadó is marad örökre.
Isten azonban megakadályozta ezt, és meghagyta az embernek a halál lehetőségét. De a halál nem pont a legrosszabb, ami történhet velünk? Később látni fogjuk, hogy a halálnak van előnye is: ez biztosítja számunkra a változás lehetőségét. A visszatérés lehetőségét Istenhez.
Az első emberpár bukását bűnbeesésnek szokták nevezni. De milyen bűnt követtek el? Nem loptak, nem hazudtak, nem öltek, nem csalták meg egymást.
A bűn kifejezés a Bibliában nem csak valami erkölcstelen tettet jelent, hanem „céltévesztést” is. Az ember letért az Isten által kijelölt, neki szánt útról, és nem töltötte be eredeti küldetését. Célt tévesztő lett. Bűnös.
Ez a bűne abban gyökerezett, hogy nem bízott Istenben, Isten szeretetében. Inkább hitt a kígyónak, mint Istennek. És ennek következtében súlyos változások történtek az emberben.
Pál apostol erről így ír:
"hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett."
(Róm 1,21)
Az elsötétedett szív hibás gondolkodást, hibás erkölcsi érzéket, hibás világképet, kiszolgáltatottságot jelent. A sötétben az ember bizonytalan, fél és tévképzetei támadnak.
A bűnbeesett embert így írja le Pál apostol:
"És mivel nem méltatták Istent arra, hogy megtartsák ismeretükben, Isten kiszolgáltatta őket az erkölcsi ítéletre képtelen gondolkodásnak, hogy azt tegyék, ami nem illik. Ezért tele vannak mindenféle hamissággal, gonoszsággal, kapzsisággal, viszálykodással, álnoksággal, rosszindulattal; besúgók, rágalmazók, istengyűlölők, gőgösek, dicsekvők, találékonyak a rosszban, szüleiknek engedetlenek, kíméletlenek, szószegők, szeretetlenek és irgalmatlanok."
(Róm 1,28-31)
Nem nehéz magunkra és környezetünkre ismerni. Látjuk a felszínt: szeretetlenség, irigység, kapzsiság, önzés, gyűlölködés, kegyetlenség stb. Sokféleképpen magyarázzuk is ezeket: neveltetés, genetikai adottság, evolúciós örökség stb. De a Biblia szerint a felszínen megjelenő rossz mögött egyetlen alapbűn rejtőzik: az Isten elleni lázadás, az Istennel szembeni bizalmatlanság.
"Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett."
(Róm 5,12)
Pál apostol rövid összefoglalását olvashattuk a bűnesetről. Az ember fellázadt, vétkezett, megjelent a halál, és ez kiterjedt mindannyiunkra. Nincs kivétel, mind vétkezünk.
Azonban történt még valami fontos a Földön. Emlékszünk még arra, hogy az embernek őriznie kellett a kertet? Vajon kitől?
Sok-sok évvel később Jézust megkísérti a Sátán, és felkínálja neki a föld országai feletti hatalmat. Az nem meglepő, hogy Jézus elutasítja az ajánlatot, az azonban igen, hogy nem vitatja azt az állítást, hogy a föld országai feletti hatalom a Sátán kezében van. Máskor úgy beszél Jézus a Sátánról, mint ennek a világnak fejedelméről, uralkodójáról.
Mikor szerezte meg a Sátán a Föld feletti hatalmat? Amikor átverte a Föld őrzőjét, az első embert. Azzal kecsegtette a Föld felett uralkodó embert, hogy még nagyobb lehet, ha hátat fordít Istennek. De pont az ellenkezője történt. Az ember elfordult Istentől, ezzel elvesztette az uralmát a Föld felett, és azt megkaparintotta magának a Sátán.
Az emberiség ugyan ma is nagynak hiszi magát, de a színfalak mögött, rejtve sötét, láthatatlan lény mozgatja a szálakat, és gyakorolja a hatalmat.