Szövetségek

"Amikor látta az Úr, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és hogy az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz, megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében."
(1 Móz 6,5-6)

A bűneset után szomorú állapotok uralkodtak el a Földön. Az emberek szíve „elsötétedett”, és az önzés magával hozta a sokféle erőszakot és szenvedést.

Ezekből a versekből azonban kiderül, hogy mindez nem hagyta hidegen Istent. Isten látta a rosszat, akkor is, ha titokban csinálták. És csalódottság, szomorúság jellemezte Istent. Megalkotta az embert, de a tervezett jó helyett az ember teljesen megromlott, szívének „minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz” volt.

Vajon ma is látja Isten a Földet? Látja, hogy mit okoz ma az önzés? Látja a háborúkat? A milliárdosokat és az éhen haló tömegeket? Látta a Holocaustot, a sztálini népirtást, a kambodzsai tömeggyilkosságokat, a ruandai népirtást? A családokon belüli erőszakot? Vajon hogyan érzi ezek kapcsán magát ma Isten?

"Azért ezt mondta az Úr: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem; az emberrel együtt az állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is, mert megbántam, hogy alkottam őket."
(1 Móz 6,7)

Csakhogy itt Istenről olvasunk, a világ alkotójáról. Ő nem tehetetlen szemlélő, aki kénytelen mindent eltűrni. Ha tönkrement, amit csinált, akkor kidobhatja az egészet a kukába. Eltörölheti az embert, eltörölheti az élőlényeket.

A Bibliában Isten ítélete olyan, mint egy nagytakarítás, egy lomtalanítás. Ami rossz, tönkrement, azt elpusztítja. Az emberi gonoszságnak, romlottságnak van következménye. Akkor is, ma is.

De a jó hír:

"De Nóé kegyelmet talált az Úr előtt."
(1 Móz 6,8)

Egy ember kegyelmet kapott. Noé. A kegyelem azt jelenti, hogy valaki bűnös, büntetés jár neki, de mégis elengedik a büntetést. Egy gyilkos a bíróságon nem kaphat kegyelmet. Ott, ha bűnös, akkor megkapja az ítéletet. Ha ártatlan, akkor felmentik, de a felmentés nem kegyelem! A kegyelmet például egy ország vezetője adhat ma is egy elítélt bűnösnek.

Noé tehát nem volt ártatlan. Ő is Évától származott. De kegyelmet kapott.

"Nóénak ez a története: Nóé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében. Az Istennel járt Nóé."
(1 Móz 6,9)

Noé nem volt tökéletes, nem volt ártatlan, hiszen kegyelmet kapott. De a nemzedékéből kilógott, mert Istennel járt. Kereste Istent. Félte Istent. És hogy Isten miért kedvelte, hamarosan kiderül. Mert az, hogy a Bibliában „igaz ember”-nek nevezik, azt jelenti, hogy Isten kedvelte és elfogadta.

"Nóé három fiút nemzett: Sémet, Hámot és Jáfetet. A föld pedig mind romlottabb lett az Isten előtt, és megtelt a föld erőszakossággal. És Isten látta, hogy mennyire megromlott a föld, mert mindenki rossz útra tért a földön."
(1 Móz 6,10-12)

Ezek a versek leírják, hogy milyen volt a helyzet a Földön, és ráadásul csak egyre rosszabb lett.

"Ezt mondta Isten Nóénak: Elhatároztam, hogy minden élőnek véget vetek, mert erőszakossággal telt meg miattuk a föld. Ezért elpusztítom őket a földdel együtt."
(1 Móz 6,13)

Isten beavatta Noét a tervébe. Nagytakarítást fog csinálni, ítéletet tart. De ad Noénak egy parancsot:

"Csinálj bárkát góferfából, készíts rekeszeket a bárkában, és vond be kívül-belül szurokkal... Mert én özönvizet fogok hozni a földre, hogy elpusztítsak az ég alatt minden élőlényt. Minden el fog pusztulni, ami a földön van."
(1 Móz 6,14.17)

Noé megtudta, hogy Isten özönvízzel hajtja végre az ítéletet. De kap egy parancsot, ami egyben egy lehetőség: építsen bárkát!

"Veled azonban szövetségre lépek: menj be a bárkába fiaiddal, feleségeddel és fiaid feleségeivel együtt. És vigyél be a bárkába minden élőlényből, mindenből kettőt-kettőt, hogy életben maradjanak veled együtt. Hímek és nőstények legyenek azok... Vigyél magaddal mindenféle eledelt, ami csak megehető; gyűjtsd be magadhoz, hogy legyen ennivalótok, neked is, meg azoknak is."
(1 Móz 6,18-19.21)

Íme a megállapodás (szövetség): építs bárkát az útmutatásom szerint, és akkor életben maradhatsz a családoddal együtt. Ez a megállapodás szavatolta Noé és családja biztonságát, ha betartja az utasításokat.

Csakhogy ki hisz el ilyet, hogy özönvíz lesz a Földön? Ki hiszi azt el, hogy minden el fog pusztulni? Soha nem történt még ilyen. Eső is alig esik néha! Ki épít bárkát ilyen szárazságban?

Nohát itt derül ki, miért kedvelte Isten Noét:

"Nóé meg is tett mindent, úgy járt el, ahogyan Isten megparancsolta neki."
(1 Móz 6,22)

Noé hitt Istennek. Noé megbízott Istenben. Ha Isten ezt mondta, biztos úgy is lesz. Noé nem volt tökéletes. Noé nem volt ártatlan. De hitt abban, amit Isten megígért neki. Elhitte, hogy lesz ítélet, és elhitte, hogy meg lehet úszni.

"Akkor ezt mondta az Úr Nóénak: Menj be egész házad népével a bárkába, mert csak téged látlak igaznak ebben a nemzedékben."
(1 Móz 7,1)

Indul az özönvíz, Noé és családja bárkára száll. De egy fontos kérdésre is választ kapunk, ami talán bennünk is felmerült: Miért csak Noét figyelmeztette Isten? Miért nem szólt másoknak is?

Isten itt azt mondja, hogy az akkor élő összes ember közül csak Noét látta igaznak. Csak Noé volt olyan, aki elhiszi a pusztításról szóló figyelmeztetést, és elfogadja a segítséget.

Nincs kizárva, hogy Isten próbálkozott is másnál. Csak senki nem vette komolyan. Noé bárkaépítő munkája sem maradhatott titokban. Mikor kérdezték, hogy mi a csodának épít ekkora bárkát a szárazföldön, Noé biztos kénytelen volt elmondani, hogy jön az özönvíz, jön Isten ítélete, de a bárkában túl lehet élni.

De senki sem vette komolyan. Senki nem hitt el ilyen badarságot. Felvilágosult ember nem hihet Isten ítéletében. Ezzel maximum a gyerekeket lehet ijesztgetni.

Pedig tényleg minden úgy történt, ahogy Isten megmondta:

"Amikor már negyven napja tartott az özönvíz a földön, annyira megnövekedett a víz, hogy elbírta a bárkát, és az fölemelkedett a földről. A víz egyre áradt és növekedett a földön, úgyhogy a bárka a víz színén úszott. A víz egyre erősebben áradt a földön, és elborította a legmagasabb hegyeket is az ég alatt. Sőt tizenöt könyöknyit áradt a víz azután, hogy elborította a hegyeket. Elpusztult minden test, amely a földön mozgott: madár, állat és vad, a földön nyüzsgő minden féreg és minden ember. Minden meghalt, aminek az orrában élet lehelete volt, ami a szárazföldön élt. Eltörölt Isten minden élőt, amely a föld színén volt, embert és állatot, csúszómászót és égi madarat. Mindent eltörölt a földről, csak Nóé maradt meg és azok, akik vele voltak a bárkában. A víz százötven napig áradt a földön."
(1 Móz 7,17-24)

Az özönvíz végeztével Noé és a vele lévők kijöhettek a bárkából. Ekkor:

"Azután oltárt épített Nóé az Úrnak, és vett minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozatokat mutatott be az oltáron."
(1 Móz 8,20)

Noé áldozatot mutatott be Istennek. Az áldozat valami értékesnek a felajánlása Istennek, a tisztelet és hála jeleként.

"Amikor az Úr megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az Úr: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. "
(1 Móz 8,21)

Isten fontos elhatározásra jutott. Nem lesz több özönvíz. Nem azért, mert az ember megjavult. Az ember gonosz maradt továbbra is.

De szabott egy határidőt is magában:

"Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka."
(1 Móz 8,22)

Amíg csak föld lesz. Addig a Föld működőképes marad, élhető marad. Amíg lesz Föld, addig ilyen globális pusztítás nem lesz több. Nem fogja elpusztítani atomháború, nem csapódik bele óriási aszteroida. De ez nem jelenti azt, hogy nem lesz többé ítélet. Csakhogy akkor már a Föld sem marad meg...

Péter apostol azt írta, hogy lesz még ítélet, de akkor már a Föld is elpusztul, mintegy tűz által:

"Ez által az isteni szó által az akkori világ özönvízzel elárasztva elpusztult, a mostani egek és a föld pedig ugyanezen szó által megkímélve megmaradtak, hogy tűznek tartassanak fenn az ítéletnek és az istentelen emberek pusztulásának napjára."
(2Pét 3,6-7)

"Isten megáldotta Nóét és fiait, és ezt mondta nekik: Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet!"
(1 Móz 9,1)

A Föld megint lakatlan. Noéra és családjára várt a feladat, hogy benépesítse.

"Féljen és rettegjen tőletek minden földi állat és minden égi madár, kezetekbe adom őket minden földi csúszómászóval és a tenger minden halával együtt. Minden, ami mozog, ami csak él, legyen a ti eledeletek. Nektek adom mindezt éppúgy, mint a zöld növényt."
(1 Móz 9,2-3)

Itt nagy változásról olvasunk. A teremtés során az ember megkapta táplálékul a növényeket. Hiányoltuk is a pörköltöt, rántott húst. De az özönvíz után már más ökoszisztéma alakult ki, és maga az ember is húsevővé vált. Az állatok leölése a normális élet része lett.

A nagy gyilkolászás közben kellett is a figyelmeztetés:

"A benneteket éltető vért pedig számon kérem. Minden élőlénytől számon kérem azt, az embertől is. Számon kérem az ember életét: egyik embertől a másikét. Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert."
(1 Móz 9,5-6)

Embert ölni tilos! Következmények nélkül nem lehet megtenni. Az ember nem egy beszélő állat, hanem Isten képmása. Elbukott, gonosz lett, de akkor is Isten képmására készült.

"Isten azt mondta Nóénak és fiainak: Íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal, meg minden élőlénnyel, amely veletek van: madárral, állattal és minden földi élőlénnyel; mindennel, ami a bárkából kijött, minden földi élőlénnyel."
(1 Móz 9,8-10)

Isten újabb szövetséget hirdet. Elkötelezi magát minden földi élőlény felé.

"Szövetségre lépek veletek, és semmi sem pusztul el többé özönvíz miatt, mert nem lesz többé özönvíz a föld elpusztítására."
(1 Móz 9,11)

A bárkából kijöttek nagy traumán voltak túl. Velük maradt a kérdés: mikor jön az újabb pusztulás? De Isten nem akarta folyamatos stressz alatt tartani őket. És minket sem. Ezért kötelezte magát arra, hogy bármilyen gonosz legyen is a világ, özönvíz nem lesz többé.

"Majd azt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amit én szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel, örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, melyet én a világgal kötök. Amikor felhőt borítok a földre, és feltűnik az ív a felhőn, akkor visszaemlékezem a szövetségre, amelyet kötöttem veletek és minden élőlénnyel, amely testben él, és nem lesz többé a víz özönvízzé minden test pusztulására."
(1 Móz 9,12-15)

Isten különleges jelentést adott a szivárványnak. A szivárvány az emlékeztető erre a szövetségre. És egyúttal emlékeztető arra is, hogy VOLT özönvíz. És van következménye a tetteinknek.

Az özönvíz nem csak nagytakarítás volt a Földön. Hanem figyelmeztetés is volt az emberiség számára. Figyelmeztetés arra, hogy a bűnnek következményei vannak. Hogy Isten szenved a bűntől, és megbünteti azt.

És ugyanakkor megmutatja Isten tervének egy fontos részét: Isten ítéletet fog tartani. Egy igazi, végleges nagytakarítást, amely minden gonosznak a pusztulásával fog járni.

De az a biztató, hogy Noé idejében is adott Isten lehetőséget arra, hogy túl lehessen élni az ítéletet. Tervének része az is, hogy lehetőséget biztosít arra, hogy aki hisz neki, az épségben átvészelje az előttünk álló pusztulást.

Ismerkedjünk meg a családdal:

"Amikor Táré hetvenéves volt Abrámot, Náhórt és Háránt nemzette. Ez Táré nemzetsége: Táré nemzette Abrámot, Náhórt és Háránt. Hárán nemzette Lótot. Hárán meghalt még apja életében a szülőföldjén, Úr-Kaszdimban."
(1 Móz 11,26-28)

Adott az apa: Táré. 3 fia: Abrám (nem elírás, eredetileg így hívták), Náhór és Hárán. Hárán korán meghal, hátrahagyja a fiát, Lótot. Úr-Kaszdimban laktak, ami a Perzsa-öböl mellett, a mai Irak területén volt.

"Abrám és Náhór feleséget vettek maguknak: Abrám feleségének Száraj volt a neve, Náhór feleségének pedig Milká volt a neve: Ő Háránnak, Milká apjának és Jiszká apjának volt a leánya. Száraj azonban meddő volt, nem volt gyermeke."
(1 Móz 11,29-30)

Abrám felesége Száraj. Száraj meddő volt, ami akkoriban igazi tragédia volt. A gyermektelen család gyenge család volt. A gyermektelen család boldogtalan család volt.

"Táré fogta fiát, Abrámot, és Lótot, fiának, Háránnak a fiát, és menyét, Szárajt, fiának, Abrámnak a feleségét, és elindult velük Úr-Kaszdimból, hogy Kánaán földjére menjen. Eljutottak Háránig, és ott letelepedtek. Táré kétszázöt éves volt, amikor meghalt Háránban."
(1 Móz 11,31-32)

Az öreg Táré és családja nagy utat tettek meg, és letelepedtek Háránban. Hárán egy gazdag kereskedőváros volt a mai Törökország területén, amelyen keresztül fontos karavánutak vezettek.

Aztán Táré meghalt, és Abrám lett a rangidős a családban.

"Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!"
(1 Móz 12,1)

Abrám kalandja azzal kezdődött, hogy Isten szólt hozzá. Hogy hogyan - álmában, angyalon keresztül, belső hang által -, nem tudjuk. De Isten kezdeményezett, mert terve volt Abrámmal. Egy utasítást adott, ami elég meredeken hangzott: hagyja ott a biztosat, a megszokottat, a védettet, a bővebb családot, és induljon az ismeretlen, a bizonytalan, a veszélyes felé. Elég meredek ötlet.

"Nagy néppé teszlek,"
(1 Móz 12,2a)

De Isten nemcsak utasítást adott Abrámnak, hanem beavatta abba, hogy mit tervez vele.

Először is nagy néppé teszi. Vagyis az utódai olyan sokan lesznek, hogy új népcsoportot fognak alkotni, ráadásul nem is kicsit. Isten akart egy saját népet, és a nép szülőapjának Abrámot választotta. Aki öreg volt (75 éves), és nem volt gyermeke, mert a felesége meddő volt. Elég bizarr ötlet!

"Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége."
(1 Móz 12,1-2)

A terv, amibe Isten beavatja Abrámot, áldást hoz. Abrám áldott lesz, Isten megáldja őt, és rajta keresztül megáldja az összes embert.

Mi az áldás? Jót mondani, jót tenni. Ha ember áldja Istent, akkor jót mond Istenről, Istennek. Ha Isten áldja az embert, jót tesz vele. Isten itt azt mondja, hogy olyan jót tesz Abrámmal, hogy híres lesz róla. De nem csak vele tesz jót, hanem rajta és az utódján keresztül az összes emberrel is jót fog tenni.

Isten kitalált egy mentőakciót a tőle elszakadt és az ítéletre váró emberiség számára. A mentőakció első lépését látjuk itt: egy nép létrehozását. De a végcél: jót tenni minden emberrel, megmenteni minden embert.

Isten sokat kért Abrámtól: hagyja el a biztosat a bizonytalanért, az ismertet az ismeretlenért, forgassa fel az egész életét. Sokat kért, de adni még sokkal-sokkal többet adott: áldást, hírnevet, egy hatalmas népet a leszármazottakból, és az egész emberiség megsegítését.

Isten néha sokat kér. De mindig sokkal többet ad.

"Abrám elment, ahogyan azt az Úr mondta neki, és Lót is vele ment. Abrám hetvenöt éves volt, amikor kijött Háránból. Fogta Abrám Szárajt, a feleségét, és Lótot, a testvére fiát, meg minden szerzeményüket, amit csak szereztek, mindenkit, akikre Háránban tettek szert, és elindultak, hogy Kánaán földjére menjenek. El is érkeztek Kánaán földjére."
(1 Móz 12,4-5)

Abrám hallotta, hogy mit kér Isten, és mit ígér Isten. És bizalmat szavazott Istennek. Elhitte, hogy nagy nép atyja lehet. Hogy Isten megáldja őt, jót tesz vele. Sőt, az egész emberiséggel jót fog tenni. Hitt Istennek.

És követte az utasítást. Elhagyta a bő családot, elhagyta a megszokottat, a biztonságot, és elment Kánaán földjére a szűkebb családdal. Hitt és engedelmeskedett.

Ha nincs bátorsága elindulni, akkor ma senki sem tud róla, senki sem ismeri őt. Talán voltak olyanok, akik nem hittek, és nem indultak el. Semmi jó nem történt velük. Senki nem emlékezik rájuk.

"Az Úr megjelent Abrámnak, és ezt mondta: A te utódaidnak fogom adni ezt a földet! Ő pedig oltárt épített ott az Úrnak, aki megjelent neki."
(1 Móz 12,7)

Mikor Abrám odaért Kánaán földjére, és meglátta, hová is kellett költöznie, Isten megjelent neki, és a terv újabb részletét fedte fel előtte, ami egyúttal egy ígéret is volt: Az utódaidé lesz ez a föld!

Nagy néppé lesznek a leszármazottai, és birtokolni fogják Kánaán földjét, a mai Izraelt. Izrael akkoriban egy nagyon termékeny terület volt, és fontos kereskedelmi útvonalak vezettek rajta keresztül. Különböző kisebb népcsoportok lakták, akik jellemzően városállamokban éltek.

Abrám látta ezt a gazdag vidéket, hallotta Isten ígéretét, és biztos meg volt döbbenve. De hitt, és a hálája, tisztelete jeléül oltárt épített Istennek.

Abrám élete nem volt unalmas. Volt egy kényszerű kitérője Egyiptomba. Aztán különvált Lóttól, az unokaöccsétől, akit később külföldi portyázó csapatok elraboltak. Abrám a kis magánhadseregével kiszabadította. Áldás, növekvő vagyon, katonai győzelem. Ekkor Isten ismét megjelent neki:

"Ezek után az események után így szólt az Úr Abrámhoz látomásban: Ne félj Abrám! Én vagyok a pajzsod: jutalmad igen bőséges. De Abrám ezt mondta: Ó, Uram, Uram! Mit adhatsz nekem, hiszen gyermektelen vagyok, és házamat a damaszkuszi Eliézer örökli. Nem adtál nekem utódot - mondta Abrám -, ezért a házamnál született szolga lesz az örökösöm."
(1 Móz 15,1-3)

Abrám nem volt túl lelkes. Ami a legjobban nyomasztotta, a gyermektelenség, nem változott. És a frusztrációját nem is titkolta. Elszállt a hite? Megkeseredett? Lázadt Isten ellen? Akkor most Isten nagyon mérges lesz rá...

"Ekkor így szólt hozzá az Úr: Nem ő lesz az örökösöd, hanem az lesz az örökösöd, aki tőled fog származni. Azután kivezette az Úr, és azt mondta: Tekints föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni! Azt mondta neki: Ennyi utódod lesz! Abrám hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt."
(1 Móz 15,4-6)

Isten nem akadt ki. Sőt! Csak megerősítette az ígéretét, a csillagos eget használva fel illusztrációként. És ráadásul azt olvassuk, hogy Abrám hitt Istennek, aki ezért igaznak fogadta el. Igaz ember az, aki Isten számára teljesen oké, akiben kedvét leli. Hogy lehetett ez a morcos Abrám igaz ember?

Abrám kiakadása éppen azt jelzi, hogy nagyon komolyan vette Isten gyermekre vonatkozó ígéretét. Tényleg hitte, hogy meddő felesége gyermeket fog szülni. És éppen ezért volt kiakadva, hogy csak nem jött a gyerek. Abrám nem hitetlen volt, csak egy kiakadt hívő. És Isten nem leszúrta, hanem bátorította, erősítette. Mert tudta, hogy hinni neki nem egy sima ügy, nem egy sétagalopp. Sokkal inkább küzdelem, harc.

"Azután ezt mondta neki: Én az Úr vagyok, aki kihoztalak Úr-Kaszdimból, és neked adom ezt a földet örökségül."
(1 Móz 15,7)

A tegnap olvasott történet folytatódik itt. A kissé kiakadt Abrámot bátorítja Isten. Utód ügyében már sikerült a bátorítás, most jön az ország kérdése. El is kél a segítség:

"Abrám ezt mondta: Ó, Uram, Uram! Miből tudom meg, hogy én öröklöm azt?"
(1 Móz 15,8)

Abrám segítséget kér. Az utódlás ügyében a csillagos illusztráció meggyőző volt a számára. De Kánaánban bolyongva nem nagyon értette, hogyan lehetne ez a sűrűn lakott föld a leszármazottaié? Nem sok üres helyet látott. Hitt Istennek, de fejben nem tudta a dolgokat összerakni.

És Isten kész segíteni:

"Ezt mondta neki: Hozz nekem egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét és egy hároméves kost, egy gerlicét és egy galambot. Elhozta neki mindezeket, azután kettéhasította őket, és mindegyiknek az egyik felét a másik felével szemben helyezte el; de a madarakat nem hasította ketté."
(1 Móz 15,9-10)

Ezek a furcsa előkészületek az akkori kor egy sajátos szerződéskötési szokásához köthetőek. A szerződő felek a félbevágott állatok között ünnepélyesen átvonultak, és ezzel kötelezték magukat a szerződésben vállaltak megtartására.

"Ekkor az Úr azt mondta Abrámnak: Tudd meg, hogy a te utódaid jövevények lesznek egy olyan országban, amely nem az övék: rabszolgákká teszik, és nyomorgatják őket négyszáz évig. De ítéletet tartok azon a népen is, amelyet szolgálnak, és azután nagy vagyonnal jönnek ki."
(1 Móz 15,13-14)

"Tudd meg". Isten segít Abrámnak fejben összerázódni, úgy, hogy beavatja a jövő eseményeibe. Utódai külföldre fognak kerülni, rabszolgák lesznek, ráadásul jó sok időre, 400 évre. Csak utána fogják elfoglalni Kánaán földjét.

"Te pedig békességgel térsz őseidhez, és késő vénségedben temetnek el."
(1 Móz 15,15)

Ebből Abrám nem fog látni semmit.

"Csak a negyedik nemzedék tér vissza ide, mert az emóriak gonoszsága még nem telt be."
(1 Móz 15,16)

Az emóreusok a Kánaánban lakó népeket jelöli itt. Amikor az emóreusok gonoszsága majd betelik, vagyis annyira romlottak lesznek, hogy megérnek az ítéletre, akkor fogják őket elpusztítani Abrám leszármazottai, és elfoglalni az országot. Szóval az egész nem lesz éppen sima ügy...

És ezek után következett a szövetségkötés:

"Amikor lement a nap, és koromsötét lett, hirtelen füstölgő kemence és tüzes fáklya ment át ezek között a húsdarabok között. Ezen a napon kötött az Úr szövetséget Abrámmal, és azt mondta: A te utódaidnak adom ezt a földet Egyiptom folyójától a nagy folyamig, az Eufrátesz folyamig, a kénieket, kenizzieket és kadmóniakat, a hettitákat, perizzieket és refáiakat, az emóriakat és kánaániakat, a girgásiakat és jebúsziakat."
(1 Móz 15,17-21)

"Száraj, Abrám felesége nem szült neki. De volt Szárajnak egy egyiptomi szolgálója, akinek Hágár volt a neve. Száraj ezt mondta Abrámnak: Íme, az Úr nem engedett szülnöm, menj be a szolgálómhoz, talán az ő révén lesz fiam."
(1 Móz 16,1-2a)

Volt csillagokkal illusztrált ígéret-megerősítés, volt szövetségkötés, de gyermek még mindig sehol. Száraj azonban ötletelt, és B-tervként bedobta, hogy a szolgálólánya szülhetne helyette Abrámnak utódot. Ez akkoriban nem hangzott olyan meredeknek, mint ma, ugyanis azidőtájt a szolgáló gyermekét el lehetett ismerni a tulajdonosnő gyermekeként.

"És hallgatott Abrám Száraj szavára. Akkor Száraj, Abrám felesége, fogta szolgálóját, az egyiptomi Hágárt, és férjének, Abrámnak adta, hogy legyen az asszonya; tíz esztendővel azután, hogy Abrám megtelepedett Kánaán földjén. És ő bement Hágárhoz, az pedig teherbe esett. Amikor látta, hogy terhes, úrnőjének nem volt többé becsülete előtte."
(1 Móz 16,2b-4)

Abrám belement a dologba, és sikerült is teherbe ejteni a szolgálólányt. Ebből aztán komoly feszültség lett, mert a szolgáló lenézte Szárajt. Száraj ezért rosszul bánt vele, mire Hágár megszökött. Isten azonban visszavezette, miután egy érdekes ígéretet tett neki:

"Íme, teherbe estél, és fiút fogsz szülni. Nevezd Izmaelnek, mert hallott az Úr nyomorúságodról. Szilaj ember lesz ez! Kezet emel mindenkire, de rá is mindenki, kárt tesz testvéreinek, ahol csak tanyázik."
(1 Móz 16,11-12)

Izmael leszármazottai lettek az arab népek. Érdekes a jellemzés: erőszakos nép, testvérháborúkkal. Az elmúlt évezredek történelme ezt teljes mértékben igazolta...

Így ma nemcsak a zsidók tekintik Ábrahámot az ősüknek, hanem az arab népek is. A későbbiekben azonban kiderül, hogy Isten nem volt éppen jó véleménnyel erről az egész magánakcióról. Ő gyermeket ígért Abrámnak, be is akarta teljesíteni, és nem szorult Száraj ötleteire, hogy be tudja váltani ígéretét. Így Izmael zsákutca lett, és bár Isten nagy néppé tette, de leszögezte Abrámnak, hogy őrá és utódaira nem vonatkozik a szövetség!

"Izmael dolgában is meghallgatlak: megáldom őt, és nagyon megszaporítom és megsokasítom utódait. Tizenkét fejedelmet fog nemzeni, és nagy néppé teszem. De szövetségre csak Izsákkal lépek, akit Sára egy esztendő múlva szül neked."
(1 Móz 17,20-21)

"Amikor Abrám kilencvenkilenc éves volt, megjelent Abrámnak az Úr, és ezt mondta neki: Én vagyok a mindenható Isten. Járj énelőttem, és légy feddhetetlen! Megajándékozlak szövetségemmel, és nagyon megszaporítom utódaidat. Ekkor Abrám arcra borult, Isten pedig így szólt hozzá: Ez lesz az én szövetségem veled: Sok nép atyja leszel! Nem neveznek többé Abrámnak, hanem Ábrahám lesz a neved, mert sok nép atyjává teszlek. Nagyon megszaporítom utódaidat, népeket támasztok belőled, királyok származnak tőled. Szövetségre lépek veled, sőt utódaiddal is, örök szövetségre minden nemzedékükkel. Mert Istened leszek, és utódaidnak is. Neked adom és utódaidnak a földet, hol jövevény vagy, Kánaán egész földjét birtokul örökre, és Istenük leszek."
(1 Móz 17,1-8)

Isten megerősítette Abrám előtt a tervét: nagy népet formál Abrám utódaiból, akik az ő népe lesznek, szövetségben vele, és akik majd Izráel földjén lakhatnak. Abrám új nevet is kapott, a szövetség emlékére: Ábrahám. Ez azt jelenti héberül: sok nép atyja.

"Majd ezt mondta Isten Ábrahámnak: Te pedig tartsd meg szövetségemet, meg utódaid is nemzedékről nemzedékre! Így tartsátok meg szövetségemet, amelyet veletek és utódaitokkal kötök: metéljenek körül nálatok minden férfit! Metéljétek körül szeméremtestetek bőrét, ez lesz a veletek kötött szövetségem jele. Nyolcnapos korában körül kell metélni nálatok minden fiúgyermeket nemzedékről nemzedékre, akár a házban született, akár pénzen vásárolták valami idegentől, aki nem a te utódaid közül való. Körül kell metélni azt is, aki a házban született, azt is, akit pénzen vásároltak. Ott lesz az én szövetségem a testeteken örök szövetségként. A körülmetéletlen férfi, akinek nem metélték körül szeméremteste bőrét, az irtassék ki népe közül, mert elutasította szövetségemet."
(1 Móz 17,9-14)

A Noéval kötött szövetség egyoldalú volt. Isten kötelezte magát arra, hogy nem lesz özönvíz, bármit is csinálnak az emberek. Az Ábrahám utódaival kötött szövetséget azonban el lehetett fogadni, és el lehetett utasítani. A körülmetélés volt az elfogadás, a körülmetélés elutasítása pedig a szövetség elutasítása.

A körülmetélkedés akkoriban nem volt ritka, azonban Isten különleges tartalommal töltötte meg azt.

"Azután meglátogatta az Úr Sárát, ahogyan megmondta, és úgy cselekedett az Úr Sárával, ahogy megígérte. Sára teherbe esett, és fiút szült Ábrahámnak öregkorára, abban az időben, amelyet megígért neki Isten. Ábrahám Izsáknak nevezte el újszülött fiát, akit Sára szült neki."
(1 Móz 21,1-4)

Végül megvalósult az A-terv. Sárának (ez lett Száraj új neve) fia született, Izsák. Ő lett Isten igéretének beteljesülése, és rá és utódaira vonatkozott a szövetség is.

Az ő fia volt Jákób, akinek 12 fia született. Ennek a 12 fiúnak a leszármazottai lettek a 12 zsidó törzs.

Ábrahámnak azt ígérte Isten, hogy utódai nagy néppé lesznek és Kánaán földjén élhetnek. De azt is elmondta, hogy előtte 400 évig idegen földön lesznek rabszolgák. Így is történt. Ábrahám fia volt Izsák, Izsák fia volt Jákób. Jákóbnak 12 fia volt, egyikük József. Ő Egyiptomba került, ahol végül nagyon magasszintű pozícióba emelkedett. Végül Jákób és a másik 11 fia is Egyiptomba költözött:

"Név szerint ezek voltak Izráel fiai, akik Egyiptomba mentek Jákóbbal; mindegyik a maga háza népével ment: Rúben, Simeon, Lévi és Júda, Issakár, Zebulon és Benjámin, Dán, Naftáli, Gád és Ásér. Összesen hetvenen voltak, akik Jákóbtól származtak. József pedig már Egyiptomban volt. Azután meghalt József és valamennyi testvére, meg az az egész nemzedék. Izráel fiai pedig szaporodtak, gyarapodtak, megsokasodtak, nagyon megerősödtek, és megtelt velük az ország."
(2 Móz 1,1-7)

Ábrahám leszármazottai tehát tényleg egyre többen lettek. De ebből komoly problémák adódtak:

"Új király került azonban Egyiptom élére, aki már nem ismerte Józsefet. Az pedig ezt mondta népének: Lám, az izráeli nép nagyobb és erősebb, mint mi. Bánjunk csak okosan vele, hogy még többen ne legyenek, mert ha háború támad, ő is ellenségeinkhez csatlakozik, ellenünk harcol, és kivonul az országból. Ezért munkafelügyelőket rendeltek föléjük, hogy kényszermunkával sanyargassák őket. Raktárvárosokat kellett építeniük a fáraó számára: Pitómot és Ramszeszt. De mennél jobban sanyargatták őket, annál inkább szaporodtak és terjeszkedtek, úgyhogy félni kezdtek Izráel fiaitól. Ezért kegyetlenül dolgoztatták az egyiptomiak Izráel fiait. Kemény munkával keserítették az életüket: sárkeveréssel, vályogvetéssel és mindenféle mezei munkával; sokféle munkával kegyetlenül dolgoztatták őket."
(2 Móz 1,8-14)

A zsidók olyan sokan lettek, hogy az egyiptomiak már féltek tőlük. Ez vezetett aztán az egyre kegyetlenebb elnyomáshoz és kizsákmányoláshoz. Azonban Isten állta a szavát, így bármekkora volt az ellenszél, Ábrahám utódai csak egyre többen lettek.

"Izráel fiai pedig sóhajtoztak a szolgaság miatt, kiáltottak, és a szolgaság miatt való jajgatásuk feljutott Istenhez. Isten meghallotta panaszkodásukat, és visszaemlékezett Isten az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött szövetségére. Rátekintett Isten Izráel fiaira, és gondja volt rájuk Istennek."
(2 Móz 2,23b-25)

Isten tartotta magát az Ábrahámmal kötött szövetséghez. Így mikor eljött az ideje, akcióba lendült. Körülbelül 1300 évvel Krisztus születése előtt.

Mózes kalandos életű, magasan iskolázott zsidó férfi volt, akinek hazafias érzületei és hirtelen természete miatt menekülnie kellett Egyiptomból. Éppen a Sínai hegynél legeltetett egy nyájat, amikor Isten megszólította:

"Mózes! Mózes! Ő pedig így felelt: Itt vagyok! Isten ekkor azt mondta: Ne jöjj közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állasz! Majd ezt mondta: Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Ekkor elrejtette Mózes az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre. Az Úr pedig azt mondta: Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat. Le is szállok, hogy kimentsem őket Egyiptom hatalmából és elvigyem őket arról a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre: a kánaáni, a hettita, az emóri, a perizzi, a hivvi és jebúszi nép helyére. Bizony, eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása; látom is, hogy mennyire sanyargatják őket az egyiptomiak. Most azért menj! Elküldelek a fáraóhoz, vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból!"
(2 Móz 3,4b-10)

Mózes nehezen adta be a derekát, de végül csak odaállt a zsidók élére és szembeszállt a fáraóval. Isten különleges csodákkal támogatta (pl. 10 csapás), így végül a zsidó nép elhagyhatta Egyiptomot. Nem kevesen:

"Útnak indultak tehát Izráel fiai Ramszeszből Szukkót felé, mintegy hatszázezer gyalogos férfi a családtagokon kívül. Sok keverék nép is ment velük, meg juhok, marhák, igen nagyszámú jószág."
(2 Móz 12,37-38)

Csak a férfiak voltak 600 000-en!

"Az Úr pedig előttük ment nappal felhőoszlopban, hogy vezesse őket az úton, éjjel meg tűzoszlopban, hogy világítson nekik, és éjjel-nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől."
(2 Móz 13,21-22)

A vonuló zsidó nép éjjel-nappal Isten különleges jelenlétét tapasztalhatta meg. Ez csak fokozódott, mikor a Vörös-tengert is kettéválasztotta előttük Isten, az őket üldöző egyiptomi sereget viszont maga alá temette a víztömeg.

"A harmadik hónapban, azután hogy Izráel fiai kijöttek Egyiptomból, ugyanazon a napon megérkeztek a Sínai-pusztába. Refídímből útnak indulva megérkeztek a Sínai-pusztába, és tábort ütöttek a pusztában. Ott táborozott Izráel a heggyel szemben."
(2 Móz 19,1-2)

Egyiptomtól nem volt messze Kánaán földje. Azonban tettek egy nagy kitérőt, és először a Sínai-hegyhez vonult az egész nép. De miért?

"Mózes fölment Istenhez, az Úr pedig így kiáltott hozzá a hegyről: Így szólj Jákób házához, és ezt hirdesd Izráel fiainak: Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon, és hogyan hoztalak ide benneteket."
(2 Móz 19,3-4)

A zsidó nép rendkívüli dolgokat tapasztalt meg. Látták a csapásokat, amiktől őket megvédte Isten, átkeltek a megnyílt Vörös-tengeren. Isten személyesen vezette őket, a sivatagban vizet fakasztott nekik, mannával és fürjekkel etette őket. Isten hatalma, szeretete kézzelfogható volt számukra.

"Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül, bár enyém az egész föld. Papok királysága és szent nép lesztek. Ezeket az igéket kell elmondanod Izráel fiainak."
(2 Móz 19,5-6)

Isten felajánlotta nekik, hogy szövetségre léphetnek vele. Lehetnek az ő különleges népe. Az ő tulajdon népe. A "szent" azt jelenti, hogy Isten céljaira elkülönített, a szent nép tehát Isten céljaira elkülönített nép.

Azonban Isten tiszteletben tartja a szabad akaratot.A zsidók választhattak: akarják ezt vagy sem. Mondhattak volna nemet.

"Azután lejött Mózes, összehívta a nép véneit, és előadta nekik mindazokat az igéket, amelyeket az Úr parancsolt neki. Az egész nép egy akarattal felelte: Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott. Mózes megvitte a nép válaszát az Úrnak."
(2 Móz 19,7-8)

A zsidók igent mondtak Isten ajánlatára. Vállalták a küldetést.

"A harmadik napon virradatkor pedig mennydörgés, villámlás és sűrű felhő támadt a hegyen, és igen erős kürtzengés. Ekkor megrémült az egész nép a táborban. Mózes pedig kivezette a népet a táborból Isten elé, és ők megálltak a hegy lábánál. A Sínai-hegy egészen füstbe borult, mert leszállt rá tűzben az Úr. Füstje úgy szállt föl, mint a kemence füstje, és az egész hegy nagyon rengett. A kürt zengése egyre erősebben hangzott. Mózes beszélt, és az Isten mennydörgésben felelt neki. Leszállt tehát az Úr a Sínai-hegyre, a hegy csúcsára, és fölhívta az Úr Mózest a hegy csúcsára. Mózes fölment."
(2 Móz 19,16-20)

Isten látványos külsőségek között jelent meg a Sínai-hegyen, és hosszasan tárgyalt Mózessel. Így nem fért kétség ahhoz, hogy Mózes tényleg Isten üzeneteit hozta, nem pedig saját kútfőből ötletelt.

"Azután így szólt Mózeshez: Jöjj fel az Úrhoz te és Áron, Nádáb és Abíhú, meg Izráel vénei közül hetvenen, és boruljatok le tőle távol! Csak Mózes közeledjék az Úrhoz, azok ne közeledjenek, a nép se jöjjön fel vele! Akkor elment Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden igéjét és rendelkezését. Az egész nép pedig egyhangúlag így felelt: Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Úr. Akkor leírta Mózes az Úr összes igéjét, és korán reggel oltárt épített a hegy lábánál, és tizenkét szent oszlopot állított fel Izráel tizenkét törzse szerint."
(2 Móz 24,1-4)

Mózes sok időt töltött Istennel, és mint kiderült, szorgalmasan jegyzetelt: "leírta Mózes az Úr összes igéjét". Heteket töltött a hegyen, és a leírtak alkották a Törvényt.

Miről szólt a Törvény? Olyan átfogó "jogszabály" volt, amely rendelkezett a zsidó nép életének minden részéről. Szabályozta a vallási életet: papok, istentiszteleti felszerelés, áldozatok, ünnepek stb. Nagy-nagy részletességgel. De szabályozta a hétköznapi életet is, amit ugyancsak meghatározott Isten tisztelete: evés, ivás, házasság, peres ügyek, munkabeosztás, örökösödés, egészségügyi előírások, rabszolgaság kérdései, büntetőjog stb.

Leghíresebb része az összefoglaló jellegű tíz ige, vagyis a Tízparancsolat.

Nézzünk bele a Törvénybe:

"Akkor mondta el Isten mindezeket az igéket: Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!"
(2 Móz 20,1-3)

Alapvető: Isten nem osztozik. Kitalált Isteneket nem szabad követni.

"Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat."
(2 Móz 20,4-6)

Akkoriban (is) sokféle istenben hittek, és ezekről általában szobrot is készítettek. Isten azonban olyan, mint egy férj: szeret, de féltékeny, és nem tűr versenytársat. Aki vele jár, az nem kavarhat mással következmények nélkül.

"Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!"
(2 Móz 20,7)

Isten neve nem szitokszó, és nem is varázsige.

"Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az Úr az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az Úr a nyugalom napját."
(2 Móz 20,8-11)

A szombati munkaszünet nagyon hangsúlyos volt a Törvényben. Ha valaki megszegte ezt, halállal kellett büntetni.

"Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!"
(2 Móz 20,12)

Ez a tisztelet magában foglalta azt a kötelezettséget, hogy az idősödő szülők eltartásáról gondoskodni kellett a gyerekeknek. Nem volt nyugdíj!

"Ne ölj!"
(2 Móz 20,13)

A Törvény többi részéből kiderült, hogy a háborúban elkövetett jogszerű ölés nem volt büntetendő.

"Ne paráználkodj!"
(2 Móz 20,14)

A házasság keretein kívüli szex tiltása.

"Ne lopj!"
(2 Móz 20,15)

Ami a másé, ne vedd el!

"Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!"
(2 Móz 20,16)

A hamis vádaskodás, rágalmazás tiltása.

"Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé!"
(2 Móz 20,17)

A magántulajdon és a család maximális tisztelete.

A Tízparancsolat nagyon-nagyon szűkszavú összefoglaló. A Törvény rendkívül részletes útmutatásokat ad. Csak egyetlen példa a sok-sok közül:

"Ha valaki nyitva hagy egy kutat, vagy ha valaki kutat ás, és nem fedi be, és emiatt ökör vagy szamár esik bele, akkor a kút tulajdonosa fizessen kártérítést. Térítse meg az állat árát a gazdájának, és a döglött állat legyen az övé."
(2 Móz 21,33-34)

Olvassuk el újra a 24. fejezet elejét:

"Akkor elment Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden igéjét és rendelkezését. Az egész nép pedig egyhangúlag így felelt: Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Úr. Akkor leírta Mózes az Úr összes igéjét, és korán reggel oltárt épített a hegy lábánál, és tizenkét szent oszlopot állított fel Izráel tizenkét törzse szerint."
(2 Móz 24,3-4)

A nép elfogadta Isten ajánlatát. Készek voltak szövetségre lépni Istennel. Most nem egyoldalú volt a szövetség, nem csupán Isten kötelezte el magát. A zsidók is vállalták, hogy a Törvény szerint fognak élni:"Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Úr."

Ezután került sor a szövetség megkötésére:

"Azután odarendelt néhány izráeli ifjút, hogy mutassanak be égőáldozatot, és vágjanak le bikákat békeáldozatul az Úrnak. Mózes pedig fogta a vér felét, tálakba töltötte, a vér másik felét pedig az oltárra hintette. Majd fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép előtt. Azok ezt mondták: Engedelmesen megtesszük mindazt, amit az Úr rendelt. Azután fogta Mózes a vért, ráhintette a népre, és ezt mondta: Annak a szövetségnek a vére ez, amelyet az Úr kötött veletek mindezeknek az igéknek az alapján."
(2 Móz 24,5-8)

Nem volt zsákbamacska. Mózes felolvasta a Törvényt, a nép pedig vállalta, hogy megcselekszi azt.

Miért kellett a vér? Jézus egyik tanítványa a zsidókhoz írt levelében ezt így magyarázza:

"A törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat."
(Zsid 9,22)

A vér tehát a bűnbocsánatot jelképezte. A Törvény megmutatta, hogy mit tart Isten bűnnek. Mi szerinte a helyes és mi a helytelen, vagyis a bűn. A vérrel való meghintés azt mutatta, hogy az addig elkövetett bűneiket Isten megbocsátotta, tiszta lappal indulhattak. A bűneik büntetését az ártatlanul leölt áldozati állatok életével fizették ki.

A Törvény alapján kötött szövetség komoly következményekkel járt. A zsidók részletes leírást kaptak arról, hogy mit tart Isten jónak, és mit bűnnek. Ez óriási előrelépés volt az emberiség történelmében. Ugyanakkor felelősség is volt, mivel Isten meg akarta mutatni, hogy a jót cselekvőt megjutalmazza, a bűnt cselekvőt viszont megbünteti.

Mózes ezt így magyarázta:

"Ha engedelmesen hallgatsz az Úrnak, Istenednek a szavára, ha megtartod és teljesíted mindazokat a parancsolatokat, amelyeket ma parancsolok neked, akkor a föld minden népe fölé emel téged Istened, az Úr. Rád szállnak mindezek az áldások, és kísérnek téged, ha hallgatsz az Úrnak, Istenednek a szavára. Áldott leszel a városban, és áldott leszel a mezőn. Áldott lesz méhed gyümölcse, termőfölded gyümölcse és állataid ivadéka, teheneid ellése és juhaid szaporulata. Áldott lesz kosarad és sütőteknőd. Áldott leszel jártodban-keltedben! Vereséggel sújtja az Úr ellenségeidet, ha rád támadnak: egy úton vonulnak föl ellened, de hét úton menekülnek előled.

Bővölködővé tesz téged az Úr méhed gyümölcsében, állataid ivadékában és földed termésében azon a földön, amelyről megesküdött az Úr atyáidnak, hogy neked adja. Megnyitja az Úr gazdag kincsesházát, az eget, és idejében ad esőt földedre, és megáldja kezed minden munkáját. Te kölcsönadsz a többi népnek, de te nem szorulsz kölcsönre. Elsővé tesz téged az Úr, nem utolsóvá, mindig fölül leszel, és nem alul, ha hallgatsz az Úrnak, Istenednek a parancsolataira, amelyeket ma megparancsolok neked, hogy megtartsd és teljesítsd azokat, és ha nem térsz el se jobbra, se balra azoktól az igéktől, amelyeket ma megparancsolok neked, nem jársz más istenek után és nem szolgálsz azoknak."
(5 Móz 28,1-7, 11-14)

Egyszerű képlet: ha betartják a Törvényt, jó dolguk lesz. Isten megáldja őket életük minden területén: jómód, szép család, győzelmek.

"De ha nem hallgatsz az Úrnak, Istenednek a szavára, ha nem tartod meg, és nem teljesíted minden parancsolatát és rendelkezését, amelyeket ma megparancsolok neked, akkor rád szállnak mindezek az átkok, és kísérni fognak téged: Átkozott leszel a városban, és átkozott leszel a mezőn. Átkozott lesz kosarad és sütőteknőd. Átkozott lesz méhed gyümölcse és termőfölded gyümölcse, teheneid ellése és juhaid szaporulata. Átkozott leszel jártodban-keltedben. Átkot, zűrzavart és fenyegető veszélyt bocsát rád az Úr minden vállalkozásodban, amelybe belefogsz, úgyhogy hamarosan elpusztulsz, és elveszel gonosz cselekedeteid miatt, mivel elhagytál engem. Dögvészt hoz rád az Úr, míg ki nem pusztít arról a földről, ahova bemégy, hogy birtokba vedd azt. ... Fejed fölött az ég olyan lesz, mint az érc, alattad a föld pedig olyan, mint a vas. Eső helyett homokot és port ad földedre az Úr, az égből száll rád, míg el nem pusztulsz. Vereséggel sújt téged az Úr ellenségeid előtt. Egy úton vonulsz föl ellenük, de hét úton menekülsz előlük. Elrettentő példa leszel a föld minden országának. Holttested az ég összes madarainak és a föld állatainak az eledele lesz, és nem lesz, aki elriassza őket.

Sok magot viszel ki a mezőre, de keveset takarítasz be, mert felfalja a sáska. Szőlőskerteket ültetsz és művelsz, de bort nem iszol, szőlőt sem szedsz, mert megeszi a féreg. Minden határodban lesznek olajfáid, de nem kened magad olajjal, mert lehullanak a bogyók. Születnek fiaid és leányaid, de nem lesznek a tieid, mert fogságba kell menniük."
(5 Móz 28,15-21, 23-26, 38-41)

És az érem másik oldala. Ha nem tartják be a Törvényt, semmi sem fog sikerülni nekik. Isten a legkülönfélébb módon fogja büntetni őket: betegség, szegénység, vereség, fogság, csapások.

A zsidók újra és újra fellázadtak Isten ellen, ezért Kánaán földjének elfoglalása is csúszott 40 évet. Végül letelepedtek Kánaánban, de továbbra is egy jellegzetes hullámvasúton ültek:

"Izráel fiai azt cselekedték, amit rossznak lát az Úr, mert a Baalokat tisztelték. Elhagyták az Urat, atyáik Istenét, aki kihozta őket Egyiptomból, és más istenek után jártak a környező népek istenei közül, azokat imádták, és így ingerelték az Urat."
(Bír 2,11-12)

Nem a Törvény apróbetűs előírásait szegték meg, hanem a legalapvetőbb parancsot, vagyis idegen isteneket tiszteltek.

Csakhogy erre az esetre Isten büntetést ígért, és ez meg is valósult:

"De amikor elhagyták az Urat, és a Baalt meg az Astárótot tisztelték, föllángolt az Úr haragja Izráel ellen, és fosztogatók kezébe adta, hogy fosztogassák őket. Odaadta őket a körülöttük levő ellenségnek, úgyhogy nem tudtak többé ellenségeiknek ellenállni. Valahányszor kivonultak, az Úr keze bajt hozott rájuk, ahogyan megmondta az Úr, és ahogyan megesküdött nekik az Úr. Így nagyon szorult helyzetbe jutottak."
(Bír 2,13-15)

Jött az átok, és előbb-utóbb a zsidók is kapcsoltak és megbánást tanúsítottak, és kiáltozni kezdtek Istenhez. És ilyenkor jött is a segítség:

"Akkor bírákat támasztott az Úr, és azok megszabadították őket szorongatóik kezéből."
(Bír 2,16)

Ilyen bíró volt Gedeon, Sámson vagy éppen Sámuel. Ők Isten segítségével elűzték a nyomorgatókat, és próbálták utána Isten felé terelgetni a népet:

"Mert amikor az Úr bírákat támasztott nekik, maga az Úr volt a bíróval, és megszabadította őket ellenségeik kezéből, amíg az a bíró élt. Megkönyörült rajtuk az Úr, amikor panaszkodtak nyomorgatóik és sanyargatóik miatt."
(Bír 2,18)

Igen ám, de utána jött az újabb lejtmenet:

"De amikor meghalt a bíró, ismét romlottabbak lettek őseiknél, mert más istenek után jártak, azokat tisztelték, és azok előtt borultak le. Nem hagytak fel cselekedeteikkel és megátalkodott magatartásukkal."
(Bír 2,19)

Így hullámvasutaztak a zsidók. Hiába volt a birtokukban a Törvény, hiába tudták, mi lenne a helyes, mégsem voltak képesek a jót cselekedni. Az ő példájukon keresztül nyilvánvalóvá lett, hogy az ember a bűneset után úgy megromlott, hogy ha tudja is, mi a helyes, akkor is a helytelent teszi.

A Törvény nem tudta meggyógyítani az embereket, csak azt mutatta meg, hogy mennyire betegek, mennyire romlottak.